me | mo |art - kortárs művészeti galéria

A festőművészet egysége talán témáinak és műfajainak csodálatos megszaporodásával ment veszendőbe. Kétszáz évvel ezelőtt a művészetről gondolkodók a festészet egész múltját be tudták illeszteni néhány rubrikába: a kép vagy csendélet volt, vagy tájkép, életkép, portré, morális replicas de relojes espańa és történeti allegória, szimbolikus szentkép, avagy történeti festmény. A festő anyagát a Bibliából, a mitológiából, a történelemből vagy a természetből, illetve saját korából merítette, s mindegyikhez a hagyomány láncolata vezetett. Nem kellett művét egyik témának vagy műfajnak a jogosultságával sem terhelnie, mert éppen a jogosultság volt az, amit a hagyomány szentesített.

Mint mindannyian tudjuk, mindezt elfújta a szél. Ma minden festőnek ki kell találnia témáját és műfaját, létre kell hoznia saját különbejáratú hagyományát: a képzőművészet egyszemélyes világtörténetét.
Erről a problémáról szólnak Kelemen Károly munkái. A témát mások munkái adják: antik szobrok, XX. század eleji táncosok és mozdulatművészek lefényképezett taglejtései, a század második feléből származó kollázsok, performance-jelenetek, riportfényképek. A műfajt a művész szellemesen és mélyértelműen protézisképeknek vagy képprotéziseknek nevezi. Az egyszer már létrejött műalkotást (annak fénykép-dokumentációját) Kelemen visszaminősíti anyaggá, témává - felülírja, új szituációba helyezi, alakot helyez eléjük, és kapcsolatot teremt közöttük, tárgyakat ad a kezekbe, körbedíszíti őket.
Nem arról van szó, hogy roncsolná és mintegy visszavonná, ironikus vagy tragikus módon megsemmisítené a régi és modern műalkotásokat. A duchampi ösztönzésekből ő más következtetéseket vont le. A műalkotás fogalmában háttérbe vonja a művet, előtérbe helyezi az alkotást. A befejezett, a kész művel szemben készülésének folyamatát hangsúlyozza. Zárt kozmoszával szemben nyitott elhelyezkedését egy befogadó, egy másik művész világában. A téma, a művészet nem semmisül meg, hanem megkettőződik. A beavatkozások mögött fölismerhető marad a múlt, csak nem megismételhető. A fenséges antik torzókról Winckelmanntól Rilkéig azt tanították nekünk, hogy képzeletünk kiegészíti és egésszé változtatja a töredéket. "Nem ismerhettük hallatlan fejét, / melyben szeme almái értek. Ám a / csonka test mégis izzik, mint a lámpa, / melyben mintegy visszacsavarva ég / nézése." Kelemen festészetének egyik emblémáját csavarja vissza a patetikus redőzetű tógára - ott most egy tűzpiros mackófej virít.